Ha már a barátok is…


- … Tom és Bill Kaulitz! – ordította kihangosítójába a riporter, kezeivel betapasztva a fülét.
Ha a következő pillanatban hangerőt mértek volna a terembe, akkor a 100 decibelt biztosan meghaladta volna a zajszint, ugyan is a rajongó lányok torkuk szakadtából sikítani kezdtek, szemükkel az ajtón besétáló két fiút pásztázva.
A srácok levonultak a lépcsőről, egyenesen a számukra kijelölt kanapéra vetődve – ahogyan az előre meg volt tervezve. Minden be volt időzítve, a válaszoktól kezdve a homlokvakarásig.
- Sziasztok fiúk! – nyújtott kezet arcán műtől csöpögő, de azért lelkesedő vigyorral a riporter, amit aztán Bill el is fogadott.
- Jó napot! – eresztett meg egy mosolyt – Halo! – integetett a közönségben ülő lányok hadának is, mire azok újra önfeledten visítoztak.
- Hello! – emelte fel karját Tom is, mire a rajongócsapat másik fele is felélénkült.
- Fárasztó volt az út? Azt hallottam Bécsből jöttök. – kezdte bájbeszédét a műsorvezető.
- Igen, tényleg onnan jöttünk. – felelt rögtön Bill, továbbra is felhőtlen örömöt színlelve.

- Cöh… hazudni még mindig nem tanultál meg rendesen, Bill. – jegyezte meg magában a TV előtt ülő lány, egy félig megrágott pisztáciát köpve arrébb.
Már éppen emelte volna a kezét, hogy elkapcsoljon a csatornáról, mikor egy érdekes mondat férkőzött zsibbadó tudatába.

- És valóban kivesztek egy hét szabadságot, hogy a régi barátaitokkal találkozzatok?
- Igen. Már régóta fel szerettük volna építeni a kapcsolatainkat. – bólogatott Bill.
- Aha, meg már egy csomó haverunkat tök régen nem láttuk. – szólt bele Tom is, miközben feljebb tornászta magát az ülésen.
- Akkor valószínű, hogy nagy bulikat csaptok?

Mira önkéntelen felnevetett az ostoba kérdésen. „Hogy lehet egy tizenhét éves gyerektől megkérdezni, hogy fog-e bulizni a barátaival?” – gondolta magában – „Nem, hallod, majd kötényt fog hímezni!”

A kérdés hallatán Tom és Bill is egymásra nézett, majd Tom vigyorogva válaszolt.
- Hát tulajdonképpen nem terveztünk nagy bulikat… most csak lazítani szeretnénk a barátainkkal. – válaszolta.
- Igen. – helyeselt Bill.
- De amúgy ők még nem is tudják, hogy mi elhozzuk őket magunkhoz.

„Áh, szóval ezért nem szóltatok.” – futott át a kissé sem egoista gondolat Mira agyán. Szemeivel továbbra is a képernyőt bámulta, de lefáradt agytekervényei már régen máshol jártak, a régi időkben, amikor még együtt volt a csapatuk, amikor még kis, hülyegyerekekként együtt mulattak.

- Nem, ha nem tudnak eljönni, akkor is elhozzuk őket… - vágta rá rögtön Tom, majd a szája elé kapta a kezét, ugyan is csak ekkor jött rá, hogy már válaszolt is a feltevetlen kérdésre.
- Bocs, csak már a gyakorlat… - vigyorgott zavartan, burkoltan célozva a sok készülésre.

- Eh, te hülye. – Mira vihogva felpattant, kiszórva az egész doboz pisztáciát.
Az ajtóhoz rohant, felkapta fekete-fehér pöttyös bakancsát, majd a bőrdzsekijét és már az utcán is termett.
A nappaliban pedig a televízió monitorja továbbra is megszervezetten ontotta magából Bill és Tom valótlan képét.



- Képzeljétek, Billék jönnek vissza! – jelentette be vigyorogva Mira az összegyűltek előtt.
- Kik? – húzta fel a szemöldökét Dylan.
- És? – vonta meg a vállát Anne.
- Ki nem sz.arik rájuk? – vakkantotta oda foghegyről Rodger.
Mira szája szólásra nyílt, aztán úgy is maradt. El sem tudta képzelni, hogy ezek az emberek itt, az ő barátai ennyire semmibe veszik Billt és Tomot. Azt a Billt és Tomot, akik valaha régen még olyannyira jóban voltak velük, akikkel állandóan együtt lógtak. Tomot, aki mindig megnevetette a csapatot, aki bárkit képes volt bátorítani, akire bármikor lehetett számítani, és Billt, aki állandóan mosolygott, aki szeszélyes és lázadó volt, akit soha semmi nem érdekelt, és aki – vallotta be magának – még mindig annyira hiányzott neki.
- De hát… - nyögte végül, száján kijövő levegő alig egy kis halk neszt adott hangájának.
- Mi de hát? – kérdezte Anne.
- Hát… Bill meg Tom… hazajönnek… - próbálkozott tovább.
- Azok kik? – értetlenkedett még mindig Dylan.
- Engem nem érdekel, ha hazajönnek, hát hazajönnek, de engem messzire kerüljenek! – vágta rá Rodger.
- Most mi van? Én úgy tudtam ők a barátaink. – pislogott meglepetten Mira.
- Barátaink? – nevetett fel gúnyosan Anne – Nekem ugyan nem barátaim. És nektek? – nézett hátra a két fiúra.
- Az a két beképzelt s.eggfej? – kacagott Rodger is – Tudod kinek a barátai…
- Most komolyan, mondjátok már meg nekem, hogy kiről beszélünk! – csattant fel Dylan.
- Billről és Tomról. Arról a két f.aszkalapról, akik mikor nekik úgy adódott a lehetőség, elmentek, sz.artak magasról a fejünkre, most meg visszakéredzkedik magukat. Hát elmehetnek az any…
- Kérlek szépen, be ne fejezd! – vágott közbe Mira – Nektek komolyan ez a véleményetek? Ennyi?
Esdeklően jártatta körbe a pillantását, de mind a három tekintet mély ellenszenvet és megvetést tükrözött.
- Most mi van? Te még szeretted őket? – csodálkozott Anne.
- Nem. – jelentette ki határozottan Mira, majd a biztonság kedvéért még egyszer hozzátette – Nem.
- Na látod… akkor meg mire volt ez az egész? – dőlt hátra elégedetten Anne.
- Ja, engem is kiugrasztottál egy kiadós pornófilm elől, éppen Paris meg…
- Könyörgöm, el ne meséld! – emelte fel védekezésképpen a kezét Anne.
Dylan csak egyetértően vigyorgott.
- Ha már így itt vagyunk, inkább beszéljük ki azt a két kis s.eggfej p.öcsöt. – adta az ötletet Rodger – Emlékeztek még, amikor egyszer az a kefefejű Bill úgy beállt, hogy még ülni sem bírt?
- Jaja! – röhögött fel Anne – Meg amikor Tom életében először ment csajozni, és a seprűn próbálkozott?
- Na, nem a csak a seprűn! Rodgeren is! – szólt közbe Dylan.
A csapat a további órákban az ikrek porig alázásával foglakozott, miközben jókat kacagtak. Mira együtt nevetett a többiekkel, de közbe a lelke mélyén minden bántó mondatra keservesen felzokogott.
Bárhogyan is próbálkozott, ő továbbra is szerette Billéket.



- … a Kaulitz ikrek visszalátogatnak Magdeburgba a régen elvesztett barátaikhoz… - olvasott fel egy részletet az újságból Anne – Ehe! Nézd már, Mira, itt rólad van szó! – lobogtatta meg a tinimagazint - … Bill a rajongók nagy szomorúságára beszédében véletlen az is elejtette, hogy egy volt szerelmét is meglátogatják… satöbbi, satöbbi… ez nem érdekel minket… igen! Tom és Bill már nagyon várják a kikapcsolódást, mivel sajnos az utóbbi időkben igen elhanyagolták a szeretteiket, de remélik, hogy semmi sem változott…
A csapat együttes erővel felnevetett, közte három valódi és egy megjátszott kacagással.
- Hát várhatják is… komolyan mondom, hogy ez lesz életük valaha volt legizgalmasabb kikapcsolódása! – vihogott hangjában gonosz éllel Rodger – Valakinél valami másik újság? Dylan?
- Oké… szóval… a Kaulitz ikrek visszalátogatnak Magdeburgba a régen elvesztett barátaikhoz…
- Rendben, valakinél más kiadású? – vette ki a lapot Dylan kezéből Anne – Mira?
- Hát… - vett egy mély levegőt a lány, és háta mögé söpörte barna haját – Bill azt mondta, hogy „Mindkettőnknek nagyon hiányzik az ottani légkör, a régi csapatunk, a sok bolondozás. Rengeteg jó barátra tettünk szert, és szeretnénk újra, úgymond megismerni őket.” Aztán… Tom is beszél: „Igen, és Billnek még lenne mit mesélnie!”. Bla-bla-bla… most megint Bill „Tom arra utalt, hogy egy régi szerelmemet is meglátogatjuk… de nem, nincsen semmi már köztünk, de ő az egyik legjobb barátom.”. Aztán újra Tom „Nincs hát, mert amikor együtt voltak, szinte megőrjítették a másikat… és persze az én kedvenc éjjeli lámpám bánta… azt vágták egymáshoz.”
Mira hangja megbicsaklott az elfojtott sírástól. Az a sok emlék, ami akkor megrohanta őt, a sok veszekedés, a sok ordibálás, az éjszakába nyúló beszélgetések, a nevetések, a hangok, az együtt töltött éjszakák egyszerűen sírásra kényszeríttették őt. Észre sem vette, amint az arcán legördült egy fekete könnycsepp, amit aztán többiek elől az előreomló hajával rejtett el.



- Szerinted mit fognak szólni hozzánk? – kérdezte idegesen Bill, közben egy kis tükör után kutatott sokzsebes kabátjában.
- Fogalmam sincs… biztos meglepődnek… úristenem, Bill, nem mondod komolyan, hogy még itt is állandóan azt fogod nézegetni, hogy nem csúszott-e el a sminked! – rémüldözött Tom.
- Most mégsem mehetek úgy Mira elé…
- Szóval még mindig szereted. – szúrta közbe diadalittasan Tom – Én megmondtam!
- Neeem… Nem szeretem… csak… csak semmi.
- Persze… már a mondatokat se tudod befejezni… talán, mert a szerelem elvette az eszed? – hajolt közelebb Tom, és a mondat végét már csak suttogta.
- Meg vagy te húzatva! Neked is mindig csak ezen jár az agyad. – igazgatta zavartan a haját Bill.
- Hát pontosan, hogy nem ezen. – vigyorgott önelégülten Tom.
Bill mérgesen felnézett munkájából, de végül is elnevette magát.
- Olyan barom vagy… remélem, hogy örülni fognak.
A továbbiakban némán gyalogoltak fel a hosszú lépcsősoron, egészen a fakeretes ajtóig. Bill felemelte a kezét, hogy kopogjon, de a bejárat kinyílt felemelt ökle előtt, ahonnan egy alak rögtön a nyakába vetette magát, és egy mámorító illatú hajzuhatagtól egy pillanatig semmit nem látott.
Majd a kép kitisztult, és ő hosszú idő után végre leplezetlenül, a boldogságtól részegen felnevetett.



- Szóval azt mondod, meg akarnak minket verni? – kérdezte újra Tom.
- Igen, azt! Hányszor mondjam még, hogy megértsétek? El kell innen mennetek. – csapott az asztalra Mira.
- De mért akarnának megverni? – Bill belekortyolt az előtte álló italok egyikébe, majd gyorsan ki is köpte – Jesszus, mi az anyám kínja van ebbe?
- Csak vodka…
- Töményen? – törölgette felháborodottan a száját Bill.
- Gyerekek, nem foglalkoznánk most inkább az állítólagos kicsinálásunkkal? – Tomot most nem különösebben izgatta semmiféle vodka.
- De hát ilyen tömény sz.art adott nekem! – mutatott Mirára vádlón Bill.
- Te mégis túlélted – forgatta meg a szemét Tom – Szóval akkor Anne, Rodger és Dylan meg fognak verni?
- Igen! Aj, az Istenit, értsétek már meg! Holnap egész nap együtt lesznek veletek, hogy azt higgyétek, hogy szeretnek titeket, aztán este elvisznek egy buliba, hazafelé pedig, mikor már részegek lesztek, lecsapnak titeket. – mondta hisztérikus hangon Mira.
- Ez eleve hülyeségnek hangzik, mivel ők a barátaink. – jelentette ki tárgyilagosan Bill, miután letette a kezében forgatott vodkás üveget.
Mire idegesen felpattant a helyéről, és elkezdett körbe-körbe sétálni. Majd eszét vette az idegesség, ahogyan próbálta megértetni a kettő legjobban szeretett emberrel, hogy meg fogják őket ölni, de azok még csak meg sem ijedtek tőle. Az egész annyira komikus, annyira groteszk volt, mintha egy nevetségesen béna amerikai akciófilm szereplői lettek volna.
- Nem értitek? Ők nem a barátaitok. Nem szeretnek titeket!
- De mért nem? – húzta össze szemöldökét Tom.
- Mért, mért? – kérdezte könnytől visító hangon Mira - Még kérdezitek? Mert itt hagytátok őket, mert amikor jött a lehetőség, ti elmentetek, mert amikor szükségük lett volna rátok, akkor ti nem segítettetek, nem voltatok itt, nem érdekelt titeket, hogy mi van velük. Vagy, hogy mi van velem. Elmentetek, és minket itt hagytatok sz.arba ragasztva, összetörve. Én szeretlek titeket, de ők nem. Ők bosszút akarnak. Bosszút mindenért, az elmúlt évekért, a kétségbeesett várakozásért, az elhagyásért, a fájdalmakért. – fejezte be végül letörten a lány.
Barna haja fellibbent, amint lehuppant a nappaliban elhelyezett egyik zsámolyra, hófehér lábait fedő szaggatott térdnadrágot maga alá húzva.
- Még mindig nem értem… ők utálnak. De te miért nem? Vagy te is gyűlölsz minket, csak be akarsz csapni, elhitetni, hogy mi hogy van, aztán megöltök minket? – suttogta halkan Bill.
Mira értette, hogy miért volt csöndes a beszéd. Fájdalomból, kínból, szenvedésből, bizalom elvesztéséből. Mira tudta, hogy Bill szeretne benne bízni, de képtelen, szeretné szeretni, de nem meri. Madarat tolláról, embert barátjáról.
- Menjetek el… kérlek, menjetek el. – mutatott a kijárat felé – Kérlek.
- Nem azért mondtam… - ment oda hozzá gyorsan Bill – csak…
- Tudom… de kérlek, menjetek el. Menjetek, amíg elmehettetek…
- Mira, mi nem akarunk itt hagyni. – ült mellé Tom is.
- Kérlek…
- Nem megyünk. – karolta át őt Bill.
- Könyörgöm… mentsétek az életetek. – nyögte halkan Mira.
- Nem, ma még nem. Még itt vagyunk veled. – erősítette meg Billt Tom.
- Nem… ma jönnek… ide jönnek… csapda volt… menjetek el… - suttogta a padlónak.
A kis szobát egy pillanatig szívszorító csend töltötte tele, majd Tom eltolta magától Mirát, és undorodva felállt.
- Te rohadt, szemét alak! – kiáltotta.
- Tom, gondold meg, mit beszélsz! – szót rá dühösen Bill.
- De hát ez a hülye a halálba hozott minket! – mutatott Mirára Tom.
- Hé, ez nem… - vágott volna vissza Bill, de Mira leintette.
- Igaza van… egy rohadt állat vagyok… halálra ítéltem a két legjobb barátomat… én… én annyira sajnálom.
- Mit érünk a sajnálatoddal? Bill, gyere, megyünk! – jelentette ki Tom, és felhúzta testvérét a földről.
- Én nem megyek! – makacskodott az.
- Dehogynem mész Bill! Menjetek a lakásomból. Menjetek már! – kiabálta Mira, miközben az ajtó felé hadonászott – Senkinek sem segít, ha teszed itt a nagymenőt! Siessetek, amíg nem találnak meg titeket… menjetek már, na!
Tom gyorsan elindult az ajtó felé, Bill pedig lassú léptekkel követte. Mira hátat fordított nekik, elsétált az ablakig és homályos tekintete mögül a csillagokat kezdte tanulmányozni. Maga mögül halk lépéseket hallott, majd megnyikordult az utolsó rosszul lerakott parketta, és egy jéghideg kéz ért csupasz karjához.
- Szeretlek… - suttogta a fülébe Bill hangja, majd egy utolsó csókot lehelt a nyakára, és elsétált.
Mira leemelte könnyáztatta tekintetét a teliholdról, s lenézett az udvaron várakozó három csuklyás alakra.
Minden előre meg volt tervezve.

2007. március 16-án került IM-blogra

író:Lylo