Süket fülek

„Döntened kell, mi a fontosabb,
Megnyisd, vagy őrizd önmagad
Csak félig él, aki nem szabad,
A rabok szíve megszakad.”

Boldogság, szeretet, öröm… ismered még a régi kulcsszavakat? Melyek valaha az erőt jelentették számodra, melyek éltettek, de már egyik sincsen veled. Elvándorolt a három ősi úr, eltűnt a békesség, és számodra nem maradt más, csak a halál, a kínszenvedés.

Nem hallgatnak meg, nem is érdeklem őket. Beszélek nekik, de szavaim idegen nyelv számukra, minden szó értelmetlenséget jelent, mintha két külön fajhoz tartoznánk.
Az idegesség belülről emészt, ordíttatja a lelkemet, üvölteti a szívem, ha lehetne, szaggatnék, kiabálnék, visítanék a kíntól, de nem teszem. Arcom vörös a felszökkenő vértől, érzem magamon, mégis próbálom testemet nyugodtságra bírni… ezek is csak könnyek. Könnyek, amelyek belül folynak, nem láthatja senki őket, emberi szem képtelen észrevenni a feltörő szomorúságot, a tehetetlen dühöt… csak pár sós könnycsepp az elhaló remény utáni vágyakozástól, hogy egyszer ők is képesek lesznek úgy nézni rám, mint egy emberre, mint egy érző gyermekre, és nem csak egy dolgozó bábu lennék számukra, kit kezükkel mozgathatnak, s ha elfáradtak az ujjaik, sarokba hajíthatnak.
Félek… igen, félek, bevallom, ilyenkor nagyon is tartok önmagamtól. Félek, hogy akaratlan kirohanásommal megbántok valakit, aki semmi kárt nem tett bennem, félek, hogy szeretteimnek bunkóságokat mondok, és rettegek, hogy valami visszafordíthatatlan kárt teszek magamon. Nem akarok, de az indulat elkap, nem mozdulok, de a kés magától jön felém, s az újabb vágás karomon már rutinszerű.
Vérzik, lassan folyik belőle a meleg folyadék, kellemesen forrósítja bőrömet karomon, kipukkan egy vörös buborék, apró vonalba csepeg le a padlóra… pedig nem is ejtettem olyan nagy sebet. Nem fáj, még nem fáj, a gondolataim is zakatolnak, megállás nélkül, még nem tereltem el őket, még nem fáj… nem eléggé. Kell az alkohol, mit karomra locsolok, hogy csípje a nyílt heget, kell, hogy vonyítsak a fájdalomtól, és így végre elkerüljenek gondolataim a mérhetetlen nyomorúságról, arról, hogy megtegyem magamon a legnagyobb ártalmat. Habár… megeshet, hogy könnyebb lenne, ha egyszerűen csak átlyukasztanám a csuklóm, egyetlen gyors mozdulat, egy villanásnyi idő és többé én, mint élő személy, mint Bill Kaulitz, nem léteznék.


1. fejezet – Sztárok világa

- Bill, elvállalod akkor, vagy mit akarsz, mi legyen? – húzta össze a szemöldökét David Jost, a Tokio Hotel menedzsere.
- Nem tudom… ez… ezek homokosok, David! – felelte kétségbeesve az énekes, miközben a füle mögé tűrt pár fekete, hullámos hajtincset.
- Na és ha melegek? Attól még te nem leszel az. – a férfi legyintett egyet, majd elsétált a polcáig, hogy leemelve róla egy dossziét, azzal a kezében térjen vissza.
Az irattartó teteje rózsaszín volt – és Bill legnagyobb keserűségére –, a rajta lévő fotó egy félmeztelen férfit ábrázolt. David kinyitotta, majd a megfelelő oldalhoz lapozott a gyűjteménybe.
- Tessék, figyelj! – mondta, azzal elkezdte felolvasni – „…a Brother Sex Show évenként megrendezésre kerülő homoszexuális divatbemutatója az idei évben Hamburgban tartja versenyét, és a listára ezúttal Bill Kaulitz neve is felkerült. Reméljük a fiatal úr csak, mint díva akar a színpadra lépni, és nem pártol át a másik oldalra…” Látod? Nem is lenne akkora nagy a felháborodás?
- David… David… mond te… te teljesen hülye vagy?! – csapott az asztalra idegességében Bill – Az emberek amúgy azt hiszik, hogy egy szakajtónyi b.uzi vagyok, ne akard már még, hogy tetőzzék a dolgot! Amúgy sem áll le velem sosem beszélgetni egyetlen lány sem, mindenki homokosnak tart!
- Még azt kéne, hogy lányokkal beszélgessél! Bill, hát hiába papolok neked?! – veregette meg gyengéden a fiú fejét – Nem állhatsz le lányokkal, nem beszélgethetsz lányokkal, még csak rá sem mosolyoghatsz külön egy lányra – ezek ölni képesek! Addig jó mindenkinek, amíg nincsen barátnőd, vagy barátnő jelölted, akkor legalább nem ölik egymást, és magukat.
- De basszus, nem akarok egész életemben rohadni, amíg egyszer csak fogod magad, és beszerzel valami r.ibancot, csak, mert már kell az új hír az újságoknak! – üvöltött Bill vörösbe futó arccal.
- Pedig igen is várhatnád… egyébként is meg akartalak kérni, hogy ha tudsz, kerülj félreérthető helyzetbe egy csinos pasival. – a férfi olyan természetességgel adta ki a parancsot, mintha csak egy teameghívásra invitálná őt.
- Ezt most nem gondolhatod komolyan… - nevetett fel keserédesen Bill.
- Dehogy is nem gondolom komolyan! Minél több lány gondol melegnek, annál több akar meghódítani, hogy majd miatta nem leszel az…
- Hát ez már valóban nem normális… - suttogta maga elé meredve.
- Höh… üdvözöllek a sztárok világában, kicsi Bill. – szólt negédesen mosolyogva David, majd a papírost becsapva visszament a szekrényhez.

~*~

Ennyi lenne? Ennyi? – kérdezte magától, ki tudja hanyadszorra Bill. David utolsó szavai úgy csengtek a fülében, mintha valaki egy beragadt magnót telepített volna a belsejébe, a mondat kínozta, gyilkolta elméjét, őrjöngővé tette a benne feltámadó ördögöt, táplálta lelkében a pokol tüzét. „Üdvözöllek a sztárok világában…” „…a sztárok világában…” Ez lenne az? Ez? Ez a mocsok, amiben ő él? Nem, az lehetetlen, hogy egy sztárnak ilyen élete legyen… ő nem lehet egy sztár, nem, ez itt mind körülötte nem lehet a valóság, nem, egyszerűen nem. A sok mese a jóról, a boldogságról, a sok áltatás, hogy mennyire kitűnő mindez, a sok hazudozás, a sok elhitegetés… és mindez miért? Ő már rájött a válaszra, ő már tudja, hogy semmi értelme az egésznek – az életének minden része becsapás.
Fényőzű bálok, csodálatos hotelek, pezsgő élet – ezeket várta, és ezeket kapta. Azzal, hogy szabadideje, szabad akarata, szerettei és családtagjai nem lesznek nem foglalkozott. Egyenlőre csak a nagy álmok hajtották, dolgozott és érte el a sikereket, minden tökéletesnek hatott körülötte, pedig régen nem volt az. Rá kellett volna jönnie, de nem tette, nem akarta látni a rosszat a jóban, nem a csúnyát a gyönyörűségben, csak a szépet akarta, a kiváltságot, hogy ő valaki más, hogy ő már elért valamit.
- Akarsz fogat mosni, vagy mehetek előbb? – kérdezte Tom.
- Aha…
- Akkor mehetek?
- Ühüm…
- Bill, figyelsz te rám?
- Igen…
- Akkor mit mondtam?
- Hogy kérek-e enni… - lehelte fáradtan Bill, miközben elnyúlt az ágyon.
- Nem! Nem azt mondtam! Mi van veled, Bill? Mostanában olyan furcsa vagy.
- Nem… nincs semmi, menj csak… én alszok.
- Alszol? De hát nem aludhatsz, most megyünk a koncertre! – mondta zavartan Tom.
- Ja, akkor meg… belövöm a séróm. – jelentette ki, majd felkelt az ágyról, és szórakozottan bevonult a fürdőbe.
Tom pedig csak azt furcsállta az egészben, hogy Bill haja már fél órával ezelőtt is kész volt.

~*~

A koncert ugyan gyorsan eltelt, de az utána lévő VIP parti sajnos már lassabban. Bill tűrőképességét eléggé megviselte, amint a tini lányok hada megrohamozta őt és különféle buta kérdéseket tettek fel neki – főleg az állítólagos homoszexualitása miatt. Érdekes, de tulajdonképpen nem is foglalkoztak a válaszával, semelyikük nem hitte el Billnek, hogy valójában ez csak divat, és ő nem lesz b.uzi azért, mert szerepel egy ilyen showban. Igaza volt Davidnak, a lányok csak úgy bizonyosodtak volna meg most kételkedő tudatukban, ha valamelyikkel is intimebb kapcsolatba lép, de mivel Billnek semmi kedve nem volt éjfél körül, izzadtan és csapzottan vadidegen lányokkal enyelegni, inkább felhagyott az egésszel, és nem törődve a „De tényleg nem vagy az?” kérdésáradatokkal, elsétált.

~*~

Idegesség, veszekedés, ordítás, felsuhanó kéz, csípő érzés, egy pofon, feldöntött szék, harsány kiáltás, lábdobbantás, kitörő könnyek, pár elvétett gondolat egy jobb világról, megtört szavak, ígérettétel, s előre megszegés. Ennyi maradt, ez volt minden, amire Bill emlékezett.

~*~

Menekült. Igen menekült, úgy menekül, ahogy még életében nem, futott a gondok elől, futott a félelmeitől, futott az életétől. Valami mást akart, valami jobbat, valami kevésbé fájdalmasat, ahol ő lehet önmaga, ahol nem kell játszania, ahol minden úgy megy, ahogyan kedve tartja. Saját világot akart, ahol csak egyedül ő van, egyedül ő uralkodik, és a semmi örökké szolgálja majd. Csalóka biztonságérzetet akart, hazug, békességet ígérő szavakat, nyugalmat, boldogságot, megszabás nélküli éveket.
Még nem ébredt fel a gyermeki mesevilágból, még hitt a változásban, még elhitte, hogy lehet jobb, még nem hódolt be a kavargó fensőbbség akaratának, még képes volt hinni önmagában. De a jövő gonosz szelleme nem válogatott, mindegy volt számára, hogy kivel áll le, nem számított, hogy hitetlen volt-e az illető, vagy sem, nem számított, hogy rettegett-e, vagy mégsem, őr egyedül az ártatlan lélek becserkészése érdekelte. Hogy lecsaphasson, hogy elkaphassa, és hogy örökre a rabjává tegye a szerencsétlent, aki ha menekülni is akart, képtelen volt rá.
És a sors le is csapott, elkapta Billt, s nem eresztette ki soha kínzó karmai közül.

~*~

- Akkor, ahogy megbeszéltünk, Bill. Ne merd elcseszni nekem, mert te járod meg! – adta ki szárazon utolsó parancsát Jost, szinte szánalmasan fixírozva a tetőtől talpig műbe öltöztetett fiút – Kimész, megmondod, hogy rettentően sajnálod, hogy otthagytad a lányokat, és ne haragudjanak rád, de hirtelen érzelmi kitörésed volt, magad sem tudod, hogy hogyan, majd felajánlasz mindegyiknek egy VIP jegyet. Ha valamelyik visszautasítaná, és megvádolna, hogy érzéketlen vagy, csak bájosan mosolyogsz, elnézést kérsz ezért is, és bemeséled nekik, hogy nagyon szívesen megvigasztalnád őket, de te egy elfoglalt sztár vagy, beosztott élettel, úgyhogy nem tudod megtenni. Utána pedig elmondod, hogy nem kell aggódniuk, nem vagy homokos, egyszerűen csak jónak találod a feszes nadrágokat, és a rózsaszín fölsőt, amit majd be kell mutatnod a műsor alatt, és kijelented, hogy neked mindez megfelel, és tetszik. Miközben beszélsz, végig mosolyogsz! Érted? Mosolyogj. Semmi elszomorodás, semmi fáradság, neked frissnek és boldognak kell lenned, még a végén megfordulna valakinek a fejében, hogy nincsen minden rendben. Amúgy is nagyon sokan vádolnak engem azzal, hogy kizsákmányollak, meg satöbbi, és vannak nem egyen, olyanok, akik szerint vagdosod magad, idegbeteg vagy és meg akarsz halni. El kell tüntetned mindenféle feltételezést, oké? Te Bill vagy, Bill a tökéletes álomkép.
S ő csak bólintott, nem ellenkezett, nem próbált kibújni a feladat alól – kemény munka árán, de lázadó lelkét bilincsbe verték.

2007. február 28-án került IM-blogra

író: Lylo