Önző érdekek 1/2

Búcsúlevél egy őrült tollából

Tudom, hogy sajnálni fognak, tudom, hogy sok embernek hiányzok majd, hogy millióan akarnának itt tartani, hogy rengetegen feláldoznák magukat, ha élhetnék. És ez így van jól, ez így tökéletes, de már a nagyokosok is megmondták, hogy a csúcson kell abbahagyni.
Szeretek élni, nagyon is szeretek, halmozom az élvezeteket, bolondítom az embereket, és közben én is bolond vagyok… boldogan bolond. Senki sem érti majd, hogy miért ölöm meg magam, pedig a válasz egyszerű: unalomból. Csupán unatkozom, ennyi az egész, nincsen más indoka. Így tartja a kedvem, ezért megteszem.
Lehet őrültnek tartani, jól tudom magamról, hogy az vagyok, viszont nem érdekel – cseppet sem izgat. Nem lesz már jövőm, amiben megbélyegezhetnek emiatt, nem lesz már senkim sem, aki sírhatna miattam, mert én magam nem leszek. Hajtanak az önző érdekek, mint ahogy eddig mindig is hajtottak. Sokra vittem vele, senki ennyit nem kapott még az élettől, mint én, de már meguntam. Kell valami új, valami szokatlan.

Fény villan, látom a képeket; fehérek. Puha a paplan alattam, kedves szó suttogása hallatszik fülembe, akkor ez lenne a mennyország?
Tévedni emberei dolog – én is tévedek. A kórház bejelentése ködös derengéseket hoz elő elmém rejtekéből, tűz lobbanását, füst szagát, forró, égető érintéseket. Nem fájdalom, nem kín, itt nem fáj semmi, én érzéketlen vagyok.
- Ezt minek kellett, te abnormális barom?
Szeretem a kedves embereket, szeretem, ha féltenek. Tudom, hogy belőle is csak az idegesség beszél… hogy is hívják? Igen, tudom már. Ő Tom, az ikrem.
- Bill, válaszolnál?!
Bill… Bill… jézusom, régebben mennyit jelentett még ez a név. Én vagyok, Bill vagyok… de nem lehetek Bill. Bill egy rendes, életerős, aktív ember volt… aki akart élni, én viszont nem akarok, én teljesen nem ő vagyok, nem illik rám a Bill név, ahogy nem illik rám a külsőm sem, semmi, ami eddig voltam… változást akarok, és ha a halál nem engedi, akkor nekem kell változtatnom.
- Ne idegesítsél már, kérlek!
Jé, most mi baja lehet? Pedig igazán nem teszek semmit sem… no mondjuk, talán ez a gondja. Itt áll előttem, aggódik, és úgy tesz, minta szeretne, pedig nem érdekelném őt, ha nem itt feküdnék, és nem próbáltam volna meg felgyújtani magamat. Ismeretlen ember ez itt szemközt velem, szinte azt sem tudom, ki lehet ő – Tom, de ez csak egy név, testvérnek mondja magát, de nem jelent sokat.
- Doktor úr, miért nem beszél?!
Ideges… ez furcsa, nem kellene annak lennie. Ha nem beszélek, hát nem beszélek, törődjön bele. Rá sem nézek, nem is érdekel a csaló arca, mit számít, hogy régebben mennyire közel állt hozzám, mit érdekel, hogy sosem bántott, már nincsen lelkem, ami szeresse őt. Felégett, a testem nélkül porrá hanyatlott, és csak egy doboz maradt itt belőlem, maga a váz, ami valaha körülölelt lényemet, de ami valóban engem alkotott, már nincsen velem. Élő csontváz vagyok éltető szív nélkül.
Azt mondják, hazavisznek… nem, bocsánat… haza akarnak vinni. De nekem nincsen otthonom… Nincsen semmim, ami valaha volt, nincsen múltam, csak kósza jelenem, s láthatatlan jövőm.
És lám, mégis én nyertem. Itt az élet halál harc, és nekem sikerült kitűnnöm győztesként; levertem mindkettőt. Eldobtam az életet, félelem nélkül, meggyalázva hajítottam arrébb, és ezzel együtt csúfondárosan, gúnyosan kikacagva a halált sétált lelkem a menny fellegébe. Halott szívemet fedő élő test nem kerülhet a pokolba, kettőnk közül Isten vesztett: ez nem öngyilkosság.




Önző érdekek 2/2

Semmi kín

Fájdalom? Ez, ez neked fájdalom, ez neked a kín? Azt hiszed, most össze kéne roppanni a lelkednek, azt hiszed meg kéne veszned, el kéne pusztulnod, porrá kéne égned, a semmivé kéne válnod? Ennyi miatt?
Nem tudod te, mi az a fájdalom, nem tudod te, mi az a szenvedés, hogy milyen az, amikor igazán halálvágyad van. Fáj, vérzik a lelked, szörnyűn marja a szívedet a gondolat, akárhányszor csak eszedbe jutok, egyszerűen csak bele akarsz veszni, gyötrelem nélkül élni, boldogan, mint régen, érzés nélkül, félelem nélkül.
Én örülnék, ha az életedet élhetném.
Örülnék, ha te lehetnék.
Nekem nincsen szívem, nincsen lelkem. Nincsenek érzéseim, nincsenek fájó emlékeim, nincsen semmiben élvezetem, nincsen gyötrelmem, nincsen semmim a világon. Létezem, és még sem élek, tengődök egy végeláthatatlan vonalon, egy felfüggesztett, vékony mászókötélen, és bármikor leeshetek, minden csak egy pillanaton múlik, egy rosszul megtett lépésen, de a félelem nem létezik bennem, érzelmein régen tovaszálltak, nincsen semmim.
Te, te ott a kis konok fejeddel azt hiszed, az a legrosszabb büntetés a világon, hogy látnod kell, amint égett testel, magamra, régi énemre egyáltalán nem hasonlítva, némán és őrülten lábadozok minden nap, hogy minden új reggelen, amikor felkel a nap, én nem ugrok a nyakadba, s nem kezdődik újra a megszokott életünk, nem megyünk fellépni, nem próbálunk, nem nevetünk együtt, hogy amikor eljön az éjszaka, attól kell rettegned, hogy mikor végül kisétálsz a szobámból, s egyedül hagysz engem, másnap már csak egy halottal találod szembe magadat. Azt hiszed neked a legrosszabb, azt hiszed, neked fáj minden a legerősebben, de nincsen igazad.
Én nem tudom érezni, azt, amit te érzel, én képtelen vagyok felfogni a betűző éltető napfényt, az én agyamig nem jutnak el a gondolatok, nem jönnek a boldog mosolyok, nincsen életkedvem, nincsen bánatom, nincsen semmim, csak egy test vagyok.
Megváltást akartam kapni, félelem nélkül örökre eltűnni, de nem sikerült.
Most értelem, érzelem nélkül, egyedül, mozgásképtelen csecsemőként fekszem a pokol hatalmas fekete kapuja előtt, és csak várok, várok.
De az ajtót senki nem nyitja ki nekem.

2007. február 27-én került IM-blogra

író: Lylo