Előszó

A cuppogó zaj már egy ideje kísérte mozgását. Mindegy egyes lépésénél be és ki szivárgott a víz a cipőorrán éktelenkedő szakadáson, ahogy az esővizes úton haladt. A nadrágja térdig vizes volt, mivel hogy az egész járdát bokáig érő pocsolyák tömkelege borította be. Hajára hanyagul ráhúzott kapucnija teljesen elázott, ruhája testére tapadva nehezítette mozgásában. Hosszú pulóvere alól csupán a körmei látszódtak ki, melyek tövig letöredezve, lerágva szorongatták a megviselt fölső alját.

Fázott, egész testében remegve lépett be az egyik legrosszabb gettóban épült, tele grafitizett falú, több emeletes panel lépcsőházban. Orrát egyből megcsapta a tipikus, egérpi.sa szagú, fojtogató bűzfelleg, ami körüllengte az épületet. Pillantása a málló, penészes plafonról a rozoga, színtelen vaslépcsőre vetődött, majd onnan a belső falon található falfirkákra, amik még fiatal gyermekkorára emlékeztették. Már tudta, hogy jó helyen jár.

Más talán elbizonytalanodott volna, de ő minden kétség nélkül ment felfele az imbolygó lépcsőn, egészen addig, amíg meg nem látta az ajtónak használt szürke függöny málladékokat. Kilépett a lépcsőről, ami ekkor kelletlen csikorgó hangon ijesztett volna rá az amúgy is rémült emberre. Viszont a fiú egy cseppet sem tűnt meglepődöttnek, arcán gőgös nyugalom és elkeseredett fintor vegyült, sötétbarna szemei üresen meredtek előre, a szaggatott bejárat felé.

Nem hitte volna, hogy testvére egyszer ide süllyed, hogy egy nyomortelepen kell élnie, és a napi megélhetőségért lopni kényszerül.

Más talán zavarba jött volna, hogy mégis hogyan kopogjon, vagy csöngessen egy ajtó nélküli lakásba, de a fiú minden gond nélkül megoldotta a helyzetet. Bármi teketória nélkül belépett.

*

Tom Kaulitz kiütve feküdt a kanapéján. Aznap jó napja volt, reggel sikerült kunyerálnia pénzt egy gazdag, öltönyös, sznob férfitől, amiből vett magának két adag extra méretű sörös hordót, egy doboz cigarettát, valamint még némi élelemre is maradt neki belőle. Miután jó módon felfalta az ételt, és megitta az egyik sört, bagóval a szájában hazatámolygott. Az ingyen lakásában ledőlt a molyrágta, bűzlő kanapéra és felvedelve a másik üveget is, elaludt.

Álma ugyan az volt, mint ami mindig lenni szokott, emlékezett a régi időkre, felpörögtek tekintete előtt az első koncertek, a rivaldafény, a vörös szőnyeg, a rajongótábor, az autogramosztogatások, a fotózások, és a millió tinédzserlány őrjöngő sikítozása. Több mint tíz év telt el, hogy a bandájuk, a világhírű Tokio Hotel feloszlott bizonyos okok miatt, és ezzel kezdetét vette az életében a káosz. Először a temérdek adósság, amit ki kellett fizetnie mindenféle cégeknek, majd a sok régi rajongó gyűlölködése, és végül ez, ahova most jutott. Nincsen otthona, egy teleken kívüli, forgalomból kivont, lebontásra váró, illegális bolhatelepen lakik, nincsen családja, a szülei elpártoltak tőle, kitagadták, megvetették, a testvérét több éve elárulta, és ezzel örökre elüldözte magától, nincsenek barátai, akik vele lennének a bajban, nincsenek szerettei, nincsenek már meg a régi sikítozó rajongói. Az életében minden megromlott.

____________________________________________________

1. fejezet – Sosem lesz ugyanaz

Bill semmitmondó arckifejezéssel sétált a szobában, lenéző pillantásokat vetve a lakásban lévő óriási piahalmokra. Lépett beljebb pár lépést, közben szemével továbbra is a berendezési tárgyakat vizslatta, akár csak egy nyomozó, mint aki valami apró jelet kutat, egy hajszálat, ami bizonyítja, hogy az egész valóságtalan, és semmi nem igaz belőle.

- Hello. – a hang a szoba, belső sarkából érkezett, arról a részről, amihez még nem jutott el tekintetével. Az ágyon ikertestvére, Tom volt, félig fekvő, félig ülő helyzetben.

Bill arcán egy boldog mosoly száguldott át, kellemesen lággyá téve vonásait.

- Mit akarsz itt? – kérdezte Tom hitetlenkedve.

A pillanatnyi öröm, hogy újra látja testvérét, egy másodperc alatt lerombolódott lelkében, megütközve, szinte sértően bámult rá Tomra, majd roppant csöndesen felelt.

- Ennyire ne örülj.
- Mond már, minek jöttél? – kérdezte Tom még mindig hitetlenkedve.
- Hallod, egy kis kedvesség sem szorult beléd?! – Bill hangja szóról szóra erősebbnek hangzott.
- Ezért vagy itt?! Hogy leolts?

Bill sértve érezte magát, megalázottan, amiért eljött idáig Tomhoz, és annak egy kedves szava sem volt hozzá.

- Igen, ez a legjobb szórakozásom! – felelte Bill dühösen.
- Gondolhattam volna. – kontrázott Tom gúnyosan.
- Mért mit vártál, más dolgom sincsen, csak téged felkeresni és pofázni?! B.azd meg, van saját életem. – Bill hangja fájóan csattant, olyan volt, akár csak egy pofont ikre arcára.
- Akkor úgy mégis, mond már meg, hogy mi a f.enének jöttél? – kérdezte Tom sértődötten.
- Bocsánat, azt hittem meglátogathatom a testvéremet, de ezek szerint ő már régen halott!

Talán ezt nem kellett volna, de Billt nem érdekelte. Célja volt annak, hogy idejött, szeretett volna kibékülni testvérével, újra jó viszonyban lenni vele, és segítséget kérni tőle, de ott, abban a kis cseppnyi lerobbant, bűzlő lakásban, szembenézve testvére piszkos arcával, mintha a szíve éppen kétfelé tört volna testében. Egyrészről rettentő mód dühös volt testvérére, amiért idáig lesüllyedt, másrészt pedig a szánalom óriási nyomó erőként kavargott mellkasában. Rosszul érezte magát, amiért ide került a világon számára talán legfontosabb ember, akiért volt idő, hogy az életét is odaadta volna, csak, hogy visszakaphassa.

- Tudom, hogy sz.ar az életem, nem kell még, hogy te is ezzel szekálj! Ez van. Ennyi vagyok. Egy r.ohadt utcasarki koldus. – Tom.

Bill kínkeservesen nyelte magában a feltörő sírást. Egyszerűen elviselhetetlen fájdalom volt számára, hogy kénytelen volt így látnia testvérét, megalázottan, bűzlőn fekve maga előtt, a magabiztosság álcájával arcán. De ő átlátott a maszkon. Ő látta a valóságot, a meggyötört, rettegő embert.

- Igen, persze, mert így sokkal könnyebb! Egy rohadt csöves vagy, és akkor már nem is kell semmit tenned! – Bill.
- Nem értesz az egészből semmit, Bill! Honnan a f.enéből tudnád, hogy milyen itt élni? Honnan? Te el vagy kényeztetve, ki van nyalva a s.egged! – Tom.
- Igen?! Ja, tényleg, pont úgy nézek ki, mint akinek csupa örömből áll az élete, hallod! Először gondolkodj már, mielőtt ordibálsz! – Bill.

Tom beharapta az alsó ajkát. Mennyire várta ezt a pillanatot, amikor újra láthatja ikertestvérét, hányszor gondolt már arra, hogy egyszer csak a fiú meglátogatja őt, mikor nem remélte, hogy megölelheti? De az egészet nem így akarta, azt szerette volna, ha Bill odajön, és minden kérdés vagy beszéd nélkül elviszi őt onnan, a pici gettóból, ahol fél tucat drogossal lakott egy helyen.

- Tűnj el a lakásomból Bill. – szűrte fogai között a szavakat Tom. Nem akarta, hogy Bill sírni lássa őt, de más vágya sem volt, mint hogy elterüljön az egérrágta ágyán, és bőghessen.

„Lakás… ez a lakásod Tom? Kérlek, mond, hogy az egész csak egy átverés. Nem teheted velem, az nem lehet, hogy ennyi vagy.” Billt szinte rázta a visszafojtott zokogás. Nem kevés kellett ahhoz, hogy hátat fordítson, és könnyezve elrohanjon.

- Szeretnék… beszélni. – nyögte Bill szemlesütve. A két szó úgy távozott szájából, hogy bele sem gondolt mit mond. Nem tudta, hogy miről beszélhetnének, nem volt semmi kitalált ürügye. A segélykérésről már régen letett.
- Ülj le! – mutatott le Tom az ágy mellett álló háromlábú fa székre, amire Bill nagy lelki kínok árán lekuporodott – Miről beszéljünk?

Bill csak nézett Tomra, és nem tudta, hogy mit mondjon. Legszívesebben mindent elmesélt volna neki, az elejétől a végéig, hogy ő hova került, hogy miként van az élete, és hogy mennyire szeretett volna mindig is kibékülni vele, Tommal. Viszont amikor belenézett testvére idő közben szürkévé lett szemeibe, amit vörös erek hálóztak körül, elbizonytalanodott. Rég volt már az az idő, amikor kisgyermekként, feszélyezetlenül, kényelmetlenül tudott bármiről beszélni.

- Ha nem akarsz semmi, elmehetsz. – közölte száraz hangon Tom, pedig legszívesebben odaugrott volna Billhez, hogy szorosan megölelje, de a még benne maradt becsület nem engedte.
- Igen… igazad van… jobb… jobb, ha megyek.

Tom szó nélkül biccentett, és a függönyre mutatott.

Bill teste pedig kisétált a bejáraton, de a lelke összetörve a szobában maradt.

_________________________________________________________________

2. fejezet - Régi ismerős

Rohanva szelte át az utcát, menekült a gondok, a fájdalmak elől, nem akarta tovább elviselni a kínt, képtelen volt rá. Nem nézett a lába elé, reflexből átugrotta az egyik feldőlt, bűzlő kukát, és a körülötte léve hatalmas szemét, valamint csótányhalmot. Szép vonású arca falfehér volt, nagy barna szemei pedig vörösek, arcán patakban folytak le a könnyei, szíve szerint ott helyben elpusztult volna, ha megtehette volna, megölte volna magát, csak hogy vége legyen az egésznek.

Nem hitte volna, hogy valaha is képes lesz ekkora fájdalmat érezni a lelkében, mintha félbevágták volna a testét, vagy kiszedték volna a szívét, hogy arra ítéljék, a nélkül éljen, ami nélkülözhetetlen. Az ikertestvére gyűlöli.

És az egészben a legrosszabb az volt, hogy az elejétől fogva, ahogy belépett a koszos lakóházba, már érezte, hogy ez lesz belőle. Hagyja magát megaláztatni, és még jobban elveszti testvérét.

Két oldalt arcán a könnycseppek gyors táncot jártak egymással, hol összekapcsolódtak, egy nagy buborékban, hol sokfelé váltak, hogy aztán belevegyüljenek az esőcseppek erősen pergő fellegébe, és felszálljanak az égbe. Válla reszketett a sírástól, lábaival ennek ellenére töretlenül futott előrefele, fekete ruhájában úgy nézett ki, akár csak egy szökevény.

Nem tudta, hogy mit kezdjen magával, hogy kihez menjen és, hogy ott mit mondjon, mégis minek jött, nem volt senkije sem, aki befogadta magához, egyetlen lélek sem maradt a családjából. Utolsó reménye, a testvére is elüldözte őt magától, olyan volt vele, mintha soha nem is ismerte volna, mintha régebben nem lettek volna elválaszthatatlan barátok.

Meghaltak a szülei. El akarta mondani Tomnak, de amikor a fiú lehetőséget adott a beszédre, meg sem tudott szólalni. Képtelen lett volna csak így a szemébe mondani. Nem merte megmondani, rettegett a válaszától, félt, hogy nagyon kiborult volna tőle. Bár így utólag visszaemlékezve, nem volt benne biztos, hogy annyira mélyen érte volna őt.

- Bill? Bill Kaulitz? Komolyan te vagy az? Bill Kaulitz a Tokio Hotelből? – hallott Bill a háta mögül egy gyenge lányhangot.

Sebesen megpördült maga körül, és ránézett a kilenc-tíz éves kislányra. Csodálkozva vonta fel az egyik szemöldökét, miközben lassan a lányka felé lépkedett.

- Te vagy az? Bill Kaulitz? – faggatta a leányzó mosolyogva.
- Öhm… én… - nyöszörögte döbbenten Bill.

A lehető legnagyobbat csodálkozott. Honnan a f.enéből ismerhetné meg őt akárki is? Már nem sminkeli magát, még a szemét sem húzza ki, a hajából kikopott a fekete festék, és most világosbarna lett, az arca sokat férfiasodott tinédzserkora óta, a szemöldök- és száj- percingjét sem viselte már régóta. Semmiben nem hasonlított, a gyermekkori énéhez. Gondolataiban időközben feltevődött egy újabb kérdés, a jelen lévő száz mellé: Mégis honnan ismeri őt a kislány? Még akkor sem élhetett, amikor ők befejezték a zenélést.

- Nem kell félni tőlem, nem bántalak. – mosolygott tovább megállástalanul a kislány – Csak szeretnék kérni tőled egy szívességet?
- Szí… szívességet? – kérdezte akadozva Bill.
- Igen. Szeretném, ha tartanátok egy koncertet. Egyetlen búcsúkoncertetek sem volt még. Olyan jó lenne. – a gyermek mosolya még szélesebb lett, és egy kicsit mintha el is pirult volna.
- Tudod… ez nem csak rajtam múlik. Az egész banda ügye… őket pedig… nehéz lenne rávenni.
- Vagy csak téged túl nehéz, Bill? – válaszolt csendesen egy mély férfihang Bill mögül.
- Úristenem… csak nem…
- Örülök, hogy megismerted a lányomat.
- GUSTAV! – kiáltott fel Bill, és a mögötte lévő ember nyakába vetette magát, aki nevetve tűrte az őt érő öleléseket.
- Meg ne fojtsd, Bill! – jött még egy vigyorgó férfihang.
- Georg! Jaj de örülök nektek – kacagott Bill örömmel telve, hosszú idő után újra – Hogy a f.enébe kerültetek ide?
- Hát meg sem látogathatunk egy régi barátot? – viccelődött Georg, miközben megölelte Billt. Neki sem volt már meg a régi hosszú haja, rövid, tüsi frizurája furcsán állt férfias arcán. Gustav, ezzel ellentétben semmit sem változott.
- Olyan jó, hogy itt vagyok!
- Tudjuk mi azt. De hol van Tom? – tette fel a régóta akaródzó kérdést Gustav.

Bill arca egyik pillanatról a másikra elkomorult. Néhány másodpercig minden gondját elfelejtette, de most újra rászakadtak.

- Tom… Tom…
- Mi van vele Bill?
- Nem lakik… Egy gettóban van…
- Egy gettóban? Ezt meg hogy érted?
- Hát… - Bill szeméből kicsordult egy kósza könnycsepp, pedig, most nem volt szomorú, csak dühös önmagára, és testvérére.
- Mi van vele? Csak nem meghalt? – nyitotta tágra a szemét Georg.
- Nem… még nem… csak… Tom csöves. Kitagadta a családunk, engem otthagyott, és… fel akartam őt keresni, hogy segítséget kérjek tőle, és hogy megmondjam neki, hogy meghaltak anyáék, de… de elzavart… bent voltam a „lakásában”, tele van piásüvegekkel, és… Tom nem is fürdik… meg semmi…
- Nyugi Bill. Most mind odamegyünk, rendben?
- Biztos?
- Igen, odamegyünk. – döntött Georg, és el is indult maga után a csapattal.

*

Kis idő múlva oda is értek a jobb sorsot is megérdemelt házhoz, és lakóihoz. Bill még sosem találkozott velük, de most láthatta, amint öt-hat kábítószeres kinézetű fazon, és egy prostituáltnak tűnő lány sétált az udvaron.

- Te meg ki az isten b.aszás vagy? – lökte oda Billnek, az egyik, számára cseppet sem szimpatikus fazon.
- Bill… Tom testvére. Engedj be.
- Nem mész be. – jelentette ki teljesen nyugodtan, Bill viszont felhúzta magát.
- Már hogy is ne mennék! – lökte meg a srácot, hogy az beengedje.
- Nem mész be, hidd el nekem, jobb, ha most nem mész be.
- De bemegyek, nem tehetsz semmit.
- Biztos vagy ebben.
- Teljesen.
- Nem ajánlom, hogy bemenj.
- Engedj be, jogom van látni. A testvérem.
- Megkért, hogy ne menjen fel senki. Tom itt nagy ember.
- Nem érdekel. A testvére vagyok, és engem biztos látni akar.

Az „őr” arrébb állt az ajtóból, hogy Bill szabad utat kapjon a belépéshez. De mielőtt a fiú teljesen eltűnt volna az egyik lépcsőfordulón, még utána kiabált.

- Tényleg nem kéne bemenned!

De Bill mit sem törődve az intelemmel, arrébb tolta a szaggatott függönyt, megrázta a fejét, nagy levegőt vett, majd belépett. Egy szempillantás múlva már a földön térdepelt és torka szakadtából, kétségbeesetten ordított.

___________________________________________________________

3. fejezet – Ami elmúlt, soha nem jön vissza már

Az utca bűze messzire szállította a hullaszagot, elterpeszkedve a járdán, mint egy gonosz szörny terjesztette ki szárnyait, elborzasztva az embereket. Keserves sírás hangja hallatoszott az egyik beszögelt ablakú, lerobbant ház emeletén, majd veszekedésfoszlányok, és egy halk csattanás.

Bill Kaulitz átölelve testvére sírját, egyeneletlenül zokogott, ráborult az ikrére, de csak egyre rázkódott. Hangja régen bent veszett a tüdejében, ereje sem volt rá, hogy megszólaljon, szavak nélkül búcsúzott el Tomtól. Nem érezte az orcáján lecsorduló jéghideg könnyeket, nem érezte az arcát érő erős pofont, sem a szívébe újra és újra belemarkoló fájdalmat, nem érzett semmit, gép módjára ölelte magához a halott testet, és próbálta elhitetni magával, hogy az egész csak egy gonosz álom.

„Egyszer véget ér a lázas ifjúság
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már”

A férfi újra leemelte Billt testvéréről, de az most erőteljesen kikapta magát a kezei közül, és felpattant. Szeméből gyűlölet és megvetés szikrázott, s ez a kettő egy pillanatra minden mást eltörölt benne.

- Hogy hagyhatta, hogy megölje magát!? – ordította eszeveszett dühvel, miközben pillantását egy percre sem vette le Tomról, mintha csak azt várná, hogy egyszer felpattanjon, és bejelentse, csak vicc volt az egész.
- Tom nagy ember erre és én… - kezdett mentegetőzésbe a férfi.
- Lefizette magát, mi!? Rohadt koldus! Ez egy ember! Ez Tom! Hogy hagyhatta!? – iszonyatos indulattal kiáltozott a férfihoz, teste szinte apró darabokra szakadt az elképeztő érzéstől, ahogy a kétségbeesés és az idegesség egyszerre tört elő belőle.
- Tomnak nem volt annyi pénze, hogy lefizessen. És mit képzelsz, ki vagy te, hogy így beszélj… - emelte fel a hangját az őr, félig felemelkedve a földről.
- Ki vagyok!? Hogy ki vagyok!? Az az ember vagyok, aki most azonnal börtönbe küldi ezt az egész k.urva bagázst! Az vagyok! – Bill felkapott egy követ a földről, hogy a férfinek vágja, de mielőtt eldobhatta volna Georg is felemelkedett, és kicsavarta a kezéből.
- Ennek semmi értelme nem lesz Bill. – szólt csöndesen.
- Dehogy is nem lesz! Ez az ember okozta Tom halálát! – hörögte könnyes szemmel Bill, és puszta kézzel nekiugrott volna a férfinak, ha Gustav nem karolja át hátulról a nyakát.
- Nem lesz értelme, ha megölöd. Ő nem tehet róla, hogy Tom meghalt. – mondta nyugodt hangnemben Gustav, pedig valójában ő is szétverte volna az alakot, de fékeznie kellett magát.
- De ezt nem érted! Tom meghalt… miatta! – nyújtotta ki kezét, és rábökött az alakra, de a férfi arca meg sem rezzent – Még mindig nem érted… ha… ha megölöm, akkor Tom…
- Akkor nem lesz semmi Tommal. Bill, figyelj! – fordította Gustav maga felé a ziháló férfit – Tom meghalt… meghalt, és te bármit teszel, halott marad. Sajnálom.
- NEM! – üvöltötte Bill, és őrült módra elkezdett rohanni az ajtó felé. Nem érdekelte már semmi, messze akart lenni mindentől, ott akart hagyni mindent, el akart végre tűnni, meg akart halni, semmi értelmét nem látta további életének. Lelke ezredszerre sebződött meg azon a napon, és ő már nem bírta tovább, nyugalomra volt szüksége, aludni akart, pihennni, felejteni. A gondolat, az apró kis affér, hogy ő okozta, ő kényszerítette halálába Tomot, ő zaklatta fel a lelkét, ő tehet az egészről szinte elemésztette belülről.

Mire észbekapott már régen lent volt, és az ajtón lépett ki. A fényesség, amit az utca árasztott hirtelenjében veszettül megbódította, lélegezni is nehezére esett a világosságban. A lerobbant gettó előtt tömegével álltak a rendőrautók.

- Jó napot. Önt a törvény nevében letarzótatjuk. Jogában áll hallgatni, mindent amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon.

Bill fáradtan nézett jobb oldalra, és látta, amint egy rendőr bilincset tartva közeledik felé. Ellenkezni sem volt kedve, egyszerűen odasétált a férfihoz, és várta, hogy elvigyék őt egy börtönbe, ahol aztán élete végéig sorvadhat majd, de már nem tudta érdekelni.

- Bill, veled mit csinálnak? – kérdezte nagy szemeket meresztve Izabella, aki szemlátomást a rendőrök nagy szeretetét élvezte, ugyan is három nagydarab ember állta körül, és mindenféle baromságot beszéltek neki, ő pedig mosolyogva hallgatta. Most azonban lepattant az autó tetejéről – ahova egyébként ültették fel a rendőrők – és Bill mellé sietett.
- Szia Iza… Gustav mindjárt lejön, és hazavisz. – Billnek minden magyarázat nehezére esett, ezért rögtön el is fordult, hogy beüljön az autóba, a rendőr viszont ekkor megállította.
- Elnézést… önök ismerik egymást? – mutatott Billre és kislányra, a férfi csak álmatagon bólintott – Ohm… ez esetben elnézését kérem, úgy gondolom maga nem bűzönő.
- Jól gondolja… - nyögte szinte unalmasan Bill, és amikor leszedték a kezéről a bilincset, úgy sétált tovább, mintha mi sem történt volna.

Már épp elérte volna a sikátor végét, amikor csoszogást hallott maga mögött. Önkéntelenül hátrafordult, és látta, amint Izabella fut utána, nyomában Gustavval és Georggal.

- Hova mész, Bill? – mosolygott a kislány bűbájosan, de Bill válaszra se méltatta, csak ment tovább.
- Bill, ha a gyerekem hozzád beszél, válaszolj neki! – Gustav erőteljesen szólt Billhez, de ő, mintha süket lenne ment tovább, tudomást sem véve a többiekről.
- Bill, tudjuk, hogy mit érzel, de…
- Honnan tudnád? – Bill ekkor olyan sebességgel fordult hátra, hogy kishíján feldöntötte a mögötte haladó Georgot – Honnan tudnád? Vesztetted már el valaha a legjobb barátodat? A testvéredet? A másik feledet? Az embert, akitől az utolsó reményt vártad!? Dehogy is! Honnan a fenéből tudnád, hogy mit érzek most!?
- Sehonnan Bill, mert esélyt sem adsz, hogy megtudjuk! – Gustav szemében könny csillant miközben beszélt – Azt hiszed, nekünk nem volt nagyon jó barátunk Tom? Úgy gondolod, mi nem szerettük eléggé? Ne minket hibáztass, hogy már nincsen itt!
- Ki hibáztat benneteket? Ki!? Tudom, tudom, hogy ti is tudjátok! Én vagyok a hibás, igen, miattam halt meg.
- Dehogy miattad, Bill, ezt azonnal verd ki a fejedből! – Georg tett egy lépést Bill felé, mert a férfi közel állt hozzá, hogy összecsukoljon.
- Akkor ki miatt? Ki tette tönkre a lelki világát? Ki más!? Persze, hogy én!
- Bill, ez nem igaz! Jól figyelj, te nem tettél semmit Tom ellen. Tom maga ölte meg önmagát, te erről semmit nem tehetsz!
- Ne bántsd Tomot! – sikította Bill, és összeroskadt maga alatt – Tom nem ezt érdemli! Még a holttetsével sem lett semmi, azok a szemetek biztos bedobják egy közös sírba! Hát ennyi volt, így végzi a Nagy Tom Kaulitz!

______________________________________________________________

Utószó – Mindenhol kék egek, de nem nekem, s nem neked

„Mióta megszülettem, azóta pusztulok
Most semmi se úgy megy, ahogy akarom”
(Placebo – Teenage Angst)

Temetés nem volt. Tom testét elhamvasztották, majd a halotti hamvaiból éjfekete gyémántgyűrűt készítettek. Bill végig ott volt mellette; ott volt, mikor testvére testét tűzben égő vaspadra helyezték, ott volt, mikor a mesteri műhelyben, aprólékos munkával kiformálták a reményvesztettség ékszerét, s ott volt vele egész életében – kezén hordozta a végső búcsú pecsétjét.
Élete régről megromlásnak indult, talán már akkor elkezdődött az enyészet, miután tizenéves fejjel megalapította együttesét. Meglehet, hogy az egész tényleg abból indult ki, akkor csaptak össze a lángok, borzolódtak a kedélyek, mert függetlenek lettek, szülők keze alól kikerültek, és gyermeki ésszel még felfoghatatlanul, de előre tönkretették életüket. Nagy volt a szabadság, ami rájuk szakadt, túlságosan nagy, hogy megértsék, nem gondolkodtak a jók közepette, csak halmozták az élvezetet, és közben elfelejtették, hogy milyen lehet, mikor semmi nem jön össze.
De a csapás ereje nem váratott, nem engedett sok évet az önfeledt boldogságnak, gonosz villámai, ugyan meglehet, hogy lassan érték el a talajt, de érkezésük után csak por maradt a pusztán – olyan por, melyből új virág kisarjadni sosem tudott.
S a fekete bársonylepel, az elmúlás kendője örökké a táj felett maradt, vég nélküli lepedőként fedve be a szeretet elhalt kis rózsaszirmát, mely elhervadva, de még vágyakozott.

Nem is lényeg mikor került IM-blogra

ÍRÓ:LYLO - lylo12@citromail.hu