Bill Kaulitz - Valamit valamiért

Az utcán egy fekete hajú fiú feküdt, megalázva. Sötét, alvadt vére pocsolyában csillogott teste alatt, füle alá érő hajtincsei arcába tapadtak, szeme le volt hunyva, az előző eseményeket próbálta kitörölni emlékéből. Gyűlölte, egyszerűen, puszta szívvel gyűlölte őket azért, amit tettek vele, és gyűlölte magát, hogy belement a piszkos játszmájukba. Megöltek benne egy embert, egy fiatalt, akit még megszületni sem hagytak igazán. A régi gyermeki lélek darabokra törött benne.

Nem a tehetségéért kellettek nekik, nem, de ezt soha sem fogja hangoztatni. Az embereknek nem kell mindent tudniuk.

De holnaptól végre érvénybe lép a megegyezés.

A Tokio Hotel, mint banda színre lép.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Négy évvel az eset után Bill Kaulitz érzelemmentes arccal lépett ki a hotel ajtaján, fején napszemüveggel és baseball sapkával. Megszokott volt az útja, már szinte unalmasnak is volt mondható, egyenesen kellett mennie, majd balra két utcát, aztán ott is volt. Minden este megtette, egyenletes, sivár útját a menedzseréhez, Danielhez, hogy ott megbeszéljék az aznapi teendőket, majd ugyan olyan unalmasan sétáljon vissza a hotelhoz.

Aznap mégis félősen kopogott a barna faajtón, félt Daniel reakciójától, az új, füle alá érő, szinte Brian Molko-s fazonú hajára. Szint biztos volt benne, hogy nagyon ki fog akadni, és egy ideges menedzserrel jobb nem is találkozni. Most mégis el kellett mennie hozzá, habár már látta is a szeme előtt Josh meglepődött képét - frizuraváltás egy éven belül harmadszor, eléggé sok pénzbe fog ez kerülni.

Az ajtó kinyílt, és Daniel döbbent arccal tessékelte be a megszeppent fiút, aki szó nélkül leült az íróasztalhoz.

- Mi ez az új haj, Bill?
- Hát… megtetszett ez a típus, és gondoltam miért ne, meg hát ez neked is jó lesz, mert sokan felkérnek fotózásra, és így jön sok pénz, és nekem is jó, mert tetszik. Tudod, sok énekesnek volt már ilyen haja, és tényleg jó szerintem, ráadásul azok a csúnya szőke tincsek is kijöttek belőle. Hidd el nekem, hogy ez így sokkal jobb… lesz… - tette hozzá elbizonytalanodva a végét.
- Ne rizsázz már Bill! Nem volt elég a többi fajta?
- De igen, csak… nem is tudom, szeretek kísérletezni.
- Aham… szóval kísérletezni?
- Igen. De… mondom, hidd el nekem, jó lesz így a hajam. Nem kell kiakadni rajta.
- Nem akadok ki, csak nem tudom, hogy menni fog-e ez így is.
- Ezt meg hogy érted?
- Mit gondolsz, nekem ez ingyenes lesz!?
- Nem… én gondoltam… - suttogta zavarodottan Bill.
- Persze, gondoltad. – mondta Daniel majd a polchoz sétált, és leemelt róla egy üveg Fantát, és két poharat – Nosztalgiázzunk egy kicsit Bill, rendben?

Bill zavartan bólintott egyet.

- Remek… Menjünk vissza még nagyon régre. Bill, emlékszel még az első esténkre? – susogta Daniel Bill fülébe, miközben a kezébe nyomta az üdítővel teli poharat.

Billben bent fagyott a levegő. Emlékezett, persze, hogy emlékezett, már hogy is ne emlékezett volna, azóta sem sikerült kitörölnie az emlékeiből.

Késő este volt, és ő, Bill életében először, zavartan kopogtatott a barna faajtón. Egy hang, Daniel hangja kikiáltott, hogy mindjárt jön, de pár percig semmi sem történt, majd az ajtó hirtelen feltárult, és ő meghökkenve sétált be rajta.
- Öhm… jó napot kívánok. Én Bill Kaulitz vagyok… - szólt megszeppent hangon.
- Oh, szia Bill, már vártalak! Kérlek, tegezz. – kapcsolta fel Daniel a villanyt, kellemes félhomályt varázsolva a sötét szobába.
- Rendben. – mondta Bill, majd a férfi mosolyából erőt merítve bizonyosabban folytatta – Szóval, én a bandám nevében jöttem, és azt szeretném, ha felkarolna minket.
- Hüm, és milyen zenét játszana a te „bandád”? – kérdezte gúnyosan a férfi.
- Rockot, uram. Poprockot.
- Hát egy új fiatal rockbanda? Ez így nem is hangzik rosszul, mi? És hányan vagytok a bandában?
- Négyen, uram. Én, Tom az ikertesóm, Georg, és Gustav. Ők a barátaink. Itt van egy cd esetleg, ha meg szeretné… vagy szeretnéd nézni, felvettük, hogy hogyan játszunk.
- Rendben, köszönöm, majd megnézem. – vette el a kazettát a férfi.
- Hát öhm… ha kíváncsi még valamire…
- Igen. Először is, mi lenne a nevetek?
- Oh, hát most Devilish a nevünk…
- Az nem jó – vágta rá rögtön a menedzser -, ha világhírűek akartok lenni, olyan név kell, amit mindenki ért.
- Öhm hát persze… majd gondolkodunk rajta.
- Jó, gondolkodj csak a neveteken, és majd megbeszéljük.
- Köszönöm.
- Ugyan. Mennyi mindent tennél meg ezért a bandáért?
- Hát ők nekem nagyon sokat jelentenek.
- Ennek örülök, de nem ez volt a kérdés. Bill, figyelj jobban a válaszokra!
- Persze, sok mindent megtennék értük. – válaszolta zavartan Bill. Nem értette, akkor még nem értette, mire megy ki az egész.
Daniel nem szólt semmit, csak ott termett a fiú előtt, és felemelte őt a székből, majd maga elé fordította, és a szemébe nézett. A meleg, barna szempárból akkor csak riadalom szűrődött ki.
- Ugyan már Bill, nem kell félned. – szuszogta Daniel, majd az asztalra lökte őt.

Bill erősen lehunyta a szempilláit, nem bírta tovább gondolni az emléket, azóta is mélyen ott lebegett a tekintete előtt, és gyűlölte magát érte, amiért engedte, hogy ez a férfi megtegye vele. Azóta már sok év eltelt, és a banda remekül elvolt Daniellel, csak ő, Bill viselkedett visszafogottabban a férfival. Szólni viszont nem szólhatott egy rossz szót sem, mert a karrierjük olyan magas szinten volt, mint nem is képzelte.

- Ebből a szemlehunyásból arra következtetek, hogy emlékszel. Így igaz? – morajlott tovább Daniel hangja Bill fülébe.

Bill továbbra sem akarta kinyitni a szemét, erősen koncentrált valami távoli dologra, valami baromság, bárhol szívesebben lett volna, akár egy halom gyűlölködő anti-fan körében is, akik mind kést szegeznek a torkának, és az utolsó perceit lesik, ha nem kell többé elviselnie Danielt, aki most kezét a nyakánál bekúsztatva a pólója alá, finoman simogatta őt.

- Kérdeztem valamit… - lehelte Bill nyakába Daniel, óvatosan csókolgatva a bőrfelületet, aki erre beharapta a szája alját, és nyelt egy nagyot.

Daniel felemelte Billt, és ugyan olyan mozdulattal, mint négy hosszú évvel azelőtt, rádobta őt az íróasztalra. A változás csupán annyi volt, hogy még múltkor egy halom fehér papírlapot sodort le a testével, most egy köteg Tokio Hoteles újságot, és egy nagy TH feliratú dossziét küldött a földre. A fiú megpróbált felülni, de Daniel visszalökte őt, és teljes testsúlyával ránehezedett, a vergődő testre. Kezével gyengédnek éppen nem nevezhető mozdulatokkal simogatta az oldalát, a szájával pedig a nyakát harapdálta, de miután észrevette, hogy vágya csak egyoldalú, inkább hagyta az efféle formaságokat, és kettészakította a vörös pólóját.

Bill erőteljesen meglökte a férfit, hogy tudtára adja, ő nem szeretné ezt az egészet, de az erősebb volt nála, így semmit nem ért a cselekedete.

- Daniel, kérlek, hagyjál… - nyögte ki végül reszkető hangon, miközben a férfi éppen tépdeste le róla a nadrágot, ami hősiesen állta a sarat – én ezt nem akarom.
- Bill, te édes – emelkedett fel Josh Bill öve mellől, és szemével a fiú tekintetét pásztázta, majd gyilkolni vágyó tekintettel elvigyorodott –, azt hiszed, érdekel az engem egy kicsit is, hogy te mit akarsz, és mit nem? – azzal Daniel egy rántással leszedte a félelemtől megmerevedett Billről a nadrágot.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Egy-két óra elteltével Bill remegő végtagokkal hagyta ott az irodát, előremeredő tekintete körül könnycseppek gyülekeztek, a lábán lefolyó meleg, véres folyadék egyenesen tűzforrónak tűnt a mardosó hidegben. Némán sétált, egy apró nyöszörgést sem hallatott, pedig a testének minden egyes pontjában fájdalmat érzett, minden egyes lépés kínszenvedés volt számára, de semmi jelét nem adta annak, hogy bármit is felfogna belőle.

Belépett a hotel ajtaján, ahol rögtön három rajongó szaladt felé, sikítozva, tollal és papírral a kezükben, és ő gépiesen osztogatta az aláírásokat, majd mit sem törődve a kérdésekkel ballagott felfele a szobájába. Esze régen nem a csalódott képű lányoknál járt, sokkal inkább egy rasztás hajú fiún, aki talán tudott volna segíteni neki, akinek elmondhatta volna a problémáját, és megoldotta volna helyette, de ma péntek este volt, és Tom valószínűleg egy buliban szedett fel egyszerre több ágyast, hogy aztán másnap mit sem törődve az érzelmeikkel dobja el őket, ameddig ő, Bill fájdalmak árán, de új lendületet szerzett a bandának.

A szobájába érve egyből beállt a zuhanyzófülkébe, és úgy ahogy volt, szétszakadt ruhástul kezdte magára folyatni a vizet, s habár az jeges volt, ő mégsem érzett belőle semmit, s utána hiába csúszott el a nedves padlón, az ütés fájdalmát meg sem érezte a testében cikázó állandó hasogatástól. Mikor végre eljutott odáig, hogy megzuhanyozva, állig betakarózva befeküdjön az ágyában, még lustán elkeringett az agyában, hogy vajon megéri-e mindez a sikerért, de nem volt ideje végiggondolni, mert néhány pillanat múlva már keserű álomba mélyedt, aminek főszereplője egy kivehetetlen, fekete ember volt, aki kéjesen kacagva nézte az ő, Bill szenvedését.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Ahhoz a szörnyű pénteki naphoz képest két hétre már több millió tizenéves lány mit sem sejtve készítette új, füle alá érő hajkoronáját, amiért egyszer, nem is olyan régen, egy fiú pokoli kínokat állt ki.