1. rész

Azóta befutott a 2 Kaulitz fiú, 2 haverjukkal. Már nem Devilish, hanem Tokio Hotel néven ismeri őket az egész világ. Csak mi nem. Nem is hallottunk róluk az óta, amióta visszaköltöztünk. Már elfeledtük őket. Egyik nap Alassë átjött hozzám, és épp a szobában dumáltunk az ágyon:

- Te figyuzz! Mi lenne, ha elmennénk Németbe? – kérdezte + Alassë

Ekkor felrémlett néhány a régi emlék, még kisebb korunkból, mikor még nem itt éltünk. De csak pár képkocka négyünkről.

- Nem is tudom… - válaszoltam.

- Hé, mindig ki akartál jutni Németbe! Igaz már voltál, de akkor is. Most mi a baj?

- Igen, tudom, de már nincs kedvem. Tudod mi miatt?

- Nem tudom! Mi miatt?

- Tudod te azt!

- Nem!

- Nem igaz, hogy nem tudod, mi történt 4 éve?!

- Ja értem…

Majd elgondolkoztunk 1 kicsit.

- Te még mindig ezen rágódsz? Nem hiszem el, hogy még mindig nem emésztetted + a történteket!

- Pedig így van. – mondtam

- Lépj már tovább. Az már a múlt, hogy szakítottál Tommal…

- NE mondd ki a nevét. Nem akarom hallani. Soha! GYŰLÖLÖM ŐT!  És az ikrét is!

- Akárcsak én…

Majd mindketten újra elkezdtünk gondolkodni. Vagyis nem is gondolkodtunk, csak néztünk ki a fejünkből. A csendet végül Alassë szakította +:

- De azért visszamehetnénk? Mégis csak az álmunk! Lehet nem talizunk velük. És sztem már nem is emlékeznek ránk.

- Igaz, menjünk! De én csak azért, mert TE akarod!

- Rendben, igazán rendes vagy! Akkor holnap reggel 9 kor idejövök, és akkor együtt megyünk taxival a reptérre. –mondta, majd adott 2 puszit és elviharzott.

Én elkezdtem pakolni. Pakolászás közben találtam 1 fényképet. Nagyon régi volt. A kezembe vettem, és leültem az ágyra. Poros volt, szal nem láttam semmit. +néztem hát a hátulját, hogy tudjam, milyen kép ez. Ez állt rajta:

”A legeslegjobb barátaimmal és szerelmemmel. Ich liebe Dich TOM!”

Mikor kiolvastam azt, h ”Tom”, gyorsan +fordítottam a képet, és letöröltem a port róla. És tényleg mi négyen voltunk rajta Alassë, Bill, én és Tom.

- Istenem! Milyen helyes itt Tom! – mondtam és könnybe lábadt a szemem. Majd elkezdtem egyre jobban könnyezni, könnyezni és végén már sírtam. Mindvégig Tomot néztem. Lejátszódott bennem az életem. Persze csak pár kép ugrott be, de azon főként Tom volt. Ekkor az is eszembe jutott, hogy mit tett velem.

- GYŰLÖLLEK! – kiáltottam el magam, és kettétéptem a képet. Erre bejött a mamám. (majd később kiderül, h miért pont a mamám.)

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi – hazudtam, és letöröltem a könnyeimet – Holnap elutazok Alassë-val Németbe, ha nem gond! Kb. 1 hónapig, leszünk ott, és jövünk vissza. 

- Rendben. Persze, h elmehetsz. Te tudod, mit akarsz. – mondta, majd kiment.

- Köszi szépen. – mondtam, egy erőltetett mosollyal az arcomon.

A mamám mindig kedves volt velem. Ő segített túltenni magam Tomon (nagyjából), + még sok mindenen. Nagyon szeretett, és nem akart elveszíteni. A legjobbat akarta nekem, ezért engedett el Németbe. Hisz neki csak én voltam, nekem + csak ő.

Gyorsan eltettem még a kellő dolgokat, és rendet raktam a szobámban. Már vártam, hogy eljöjjön a holnapi nap. Este nehezen, de elaludtam. És szerencsére újra elfelejtettem Tomot.